Júniusban visszamentem az általános iskolám által szerevezett biciklis táborba táboroztatni. Eddig minden évben voltam, de idén a csavar ott került elő, hogy legjobb barátnőm (aki egyben a volt osztálytársam) a húgával (aki szintén odajárt, ahova mi) és az ő egyik volt osztálytársával szintén részt vettek. Úgyhogy négyen “veteránokként” csatlakoztunk a volt tanárainkhoz és a diákokhoz, hogy megkerüljük a Tisza-tavat.
Imádom a biciklis tábort. Az eddig megrendezett összesben voltam, mert még gimi alatt is visszahívtak. Viszont már évek óta mindig van egy nap, amikor kenuzunk is. Kenuzni tök jó meg minden… csak unalmas már a hatodik alkalomra.
Kint vagy a vizen, amibe legszívesebben megmártóznál és még a karod is fáj a sok evezéstől. Nagyon gondolkodtam rajta, hogy kihagyom ezt a programot. Csakhogy kiderült, hogy vezethetném a “veteránok” kenuját.
Nekem több se kellett, ha arra megyünk amerre én mondom, akkor bármit szívesen csinálok. Be is ültünk mind a négyen (én leghátra) és mehetett a menet!
Igazam volt. Tényleg bulisabb egy kenut vezetni, mint szimplán csak evezni benne. Folyamatosan nevettünk, mert valahogy soha nem sikerült összehangolnunk, hogy egyszerre mártsuk a lapátokat a vízbe. Ráadásul még életemben nem vezettem kenut és nem is mondták el hogyan kell (na nem mintha nagyon nehéz lenne), úgyhogy minden egyes fordulásnál azon imádkoztunk, hogy ne boruljunk fel.
Így ment ez egy darabig, amíg az a csodás ötlet nem pattant ki (természetesen az én fejemből…), hogy versenyezzünk!
Éppen akkor ért mellénk egy volt tanárunk a saját csapatával, úgyhogy nagy bátran ki is hívtam őket egy versenyre, amit elfogadtak.
Na most a másik kenuban ült három hetedikes srác az ofőjükkel, nálunk pedig négy gimnazista, röhögéstől fuldokló lány, úgyhog elég hasonló esélyekkel indultunk.
Ám amíg mi cikk-cakkban szeltük a Tisza-tó tükrét hisztérikus állapotban, a másik csapat szépen, összehangoltan, számolásra és ütemre vezetett. Meg is előztek minket és már éppen áthajtottak volna a célvonalon… ha nem borult volna fel a kenu.
Igen, ekkora mázlink volt és jól tudjuk: a legszebb öröm a kár öröm. Persze muszáj volt orruk alá dörgölni fényűző és legendás győzelmünket, amíg ők azon gondolkodtak hogyan fogják kiborítani a vizet a kenujukból.
Ekkor megszólalt barátnőm és itt jött a következő probléma…
“Segítsünk már nekik!”
Én így álltam: micsoda? Segítünk? Mi? Nekik? Biztos, hogy nem! (Tudom tudom… kedves vagyok.)
Persze senki sem hallgatott rám. Miután lehurrogtak a többiek meg is történt a “baj”.
Utolsó mondatunk: “Megyünk! Segítünk!”
És azzal a lendülettel csapatunk legsegítőkészebb tagja be is borult a vízbe, de úgy, hogy pillanatokig még csak a feje volt a vízben, a feneke a kenuban maradt…
Ennél ironikusabb dolog nem is történhetett volna. A látvány és a helyzet láttán mindannyiunkból kitört a nevetés és így már esélyünk sem volt a kenuban maradni…
Mindannyian beborultunk a vízbe.
Később a parton egyébként mindenkinek azt mondtuk, hogy pusztán szolidaritásból pottyantunk a vízbe.
Az biztos, hogy így sokkal bulisabb volt a kenuzás, mint az előző években bármikor.
Katt a képre
Instagram:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése