Nevetve fújom fel az utolsó vonalat a falra az SR lógójából. Oldalra pillantva konstatálom, hogy Matteo is végzett az ő művével.Mindketten a lógót festettük. Mi mást? Két éve vagyunk a bandában és mostanában olyan graffiti lázban égünk, hogy szinte minden éjszaka ezt csináljuk. A mai azonban különleges. Matteo reggel hívott, hogy ma különösen szüksége lenne a társaságomra. Nem részletezte miért, de azt ígért élőben elmondja. Így felmásztunk az elhagyatott hangár tetejére, ahonnan az egész várost látni lehet, és ahol nyugodtan szórakozhatunk az új hobbinkkal. Bár eddig mindketten jó hangulatban voltunk, ahogy befejezzük a festést egyértelmű a változás. Amigom nagyon sóhajt. Lerakja a festékszórót a másik kettő mellé és a városra néz. Szép lassan a patka felé sétál. Hirtelen mozdulatlanná dermedek, de amikor szó nélkül leül, izmaim elernyednek. Én is odabattyogok és helyet foglalok mellette. Lábunkat lelógatjuk, talpunk alatt a város.
– Elmondod akkor, hogy mi történt? – nem nézek rá. Az ezernyi fénylő pont megbabonáz. Bánatosan csillognak. Matteo nem válaszol egyből, először azt hiszem nem hallotta a kérdést, de amikor felé fordulok, hogy ezt leellenőrizzem, azonnal meg is bánom. Amigom arcán könnyek folynak le. Az ábrázata sima, mintha nem is lenne semmi baj, csak elbambult volna. Csupán a csillogó vonalak jelzik bánatát. Hátra támaszkodva figyeli a várost. Vesz egy mély levegőt, két kézzel megdörzsöli az arcát és szipog egyet. Aztán mintha mi se történt volna, mesélni kezd.
– Anya tegnap részeg volt – kezdi lassan, kimért hangon. A száját vékony vonallá préseli, az ujjaival a betont kocogtatja ott ahova a kezeivel kitámasztott.
Eddig még nem mondott semmi olyat, amire tudtam volna fogni az érzelmeit. Az anyja részegsége szinte olyan gyakori, mint a tanítási nap szeptemberben, ha nem gyakoribb. Gyanítottam, hogy nem itt van vége a sztorinak, így türelmesen vártam.
– Kórházba került – nyögte ki nehézkesen. Minden szónál fájdalmas grimasz ült ki az arcára.
– Egy késsel fenyegette apát, hogy megöli magát – összeszorítja szemeit, mintha éppen előtte történne az egész és nem akarná látni.
– Megvágta magát. Direkt – mondja megint. A hangja remeg a sírástól. Most már nem tudja kordában tartani, de még mindig küzd ellene, nehogy kifakadjon.
– Ash soha nem láttam még annyi vért – szorongó tekintetét rám emeli, de érzem, hogy igazából nem engem lát, hanem a tegnap éjszaka történéseit. Megrázza a fejét, előre dől, hogy a kezeibe rejtse arcát, vállai rázkódnak. Azonnal átkarolom.
Nem láttam sok vért életemben, de azonnal megjelent előttem egy hatalmas vértócsa látványa közepén a saját anyámmal. Nekem is összefacsarodott a szívem és hálát adtam az égnek, hogy nem velem történt ez.
Matteo testét úgy rázta a sírás, hogy én is vele remegtem.
Az amigommal remegtem, hiszen ki legyen ott neki ilyenkor ha nem én?
-Carmen
Katt a képre
Megjegyzések
Megjegyzés küldése