-Gyere már! Dolgunk van! - mondtam neki újból az órára pillantva. Már legalább egy órája próbálom meggyőzni, hogy segítsen, de ma különösen megmakacsolta magát.
-Jaj persze! Múltkor még elzavartál, hogy “tanulnom kell” - parodizált ki elég gyengén.
-Van amikor nem tudok veled foglalkozni, bármennyire is akarok! - válaszoltam magamat védeve, és hátradőltem a székemben. Minél előbb jó lett volna ha hozzá fogunk a munkához, hiszen az időm véges. Előttem az íróasztalon üresen hevert a papír, amire valamit írnom kellett volna.
-Hát nekem is vannak pillanatok, amikor nem tudok veled foglalkozni! - húzta fel az orrát sértetten és visszafordult a fal felé, hogy kifejezze lázadását.
-Mert nagyon fontos és érdekes elfoglaltság a sarokban durcizni ugye? - kérdeztem cinikusan. Erre már nem válaszolt. A sarok tényleg érdekesebbnek bizonyult nálam.
Próbáltam egy kedvesebb hangot megütve felkelteni az érdeklődését, de teljességgel ignorált.
-Hát jó! Igazából egyedül is elkezdhetem, de mindketten tudjuk, hogy az nem lesz ugyanolyan - hajoltam az üres papírom fölé és úgy tettem, mintha írnék valamit.
A tervem bevált. Ez ugyanis már érdekelte. Mindig figyelte, hogy mit alkotok. Lassan mögém osont és megpróbált átkukkantani a vállam felett. Mielőtt pedig észrevette volna a cselt megragadtam. Kapálózott és próbált kiszabadulni, ám nem engedtem. Nem volt menekvés már és ezt ő is tudta.
-Kérlek, kérlek, kérlek! Tudod, hogy veled lesz csak tökéletes - könyörögtem. Felmérte a kétségbeesett arcomat, végül pedig felsóhajtott.
-Jó legyen… Amúgy is van egy új dolog amire… amire már gondoltam egy ideje - adta be végül a derekát én pedig boldogan tapsolni kezdtem.
Leült mellém és elkezdtünk írni. Szóról szóra, mondatról mondatra jobban és jobban belemerültünk. Kezdtünk egybeolvadni.
Egy idő után már nem voltunk külön. Az Ötletem teljesen beleköltözött az agyamba és onnan irányított.
-Carmen
Katt a képre
Instagram:
Megjegyzések
Megjegyzés küldése