Megint megnyitotta az üres dokumentumot. Egy újabb próbálkozás, hogy végre elkezdje azt, amit el kell kezdenie. Azonban az eredeti terv tökéletes ellentétét érte el ezzel az igen egyszerű, gombnyomásnyi mozdulattal.
A fehér oldal rémisztően meredt rá vissza. Bármit megtehet vele. Ez a bármi volt neki olyan ijesztő. Mi van, ha nem jó amit ír? Túl sok? Vagy pont túl kevés? Unalmas? Csak unalmas ne legyen! A végén még azt mondják olyan, mint a legrosszabb kötelező olvasmányok a suliban. Na az lett volna az igazi csalódás.
Annyi félelem és aggodalom fért volna rá arra az oldalra! Viszont ő már akkor rossznak érezte, amikor még el sem kezdte.
– Mit csinálsz? – egy lány hajolt át a válla felett rövid, vörös hajvégekkel és a képernyőt bámulta.
– Írok – felelte úgy, mintha mi sem lenne egyértelműbb.
– Hát nem úgy tűnik – gúnyolódott a lány féloldalasan végigmérve az írónkat.
– Jó, hát még nem, de most fogom elkezdeni – érkezett a válasz üres magabiztossággal.
– Ja jó! Megvárom – bólintott a lány széles vigyorral és visszafordította a tekintetét a fehér dokumentumra.
– Öm… így nem igazán tudok, hogy… – zavarában megkaparta a torkát. Reménykedett benne, hogy a lány így is érti a célzást, de vagy nem esett le neki, vagy csak szimplán nem érdekelte, türelmesen várt, hogy írónk befejezze a mondatot.
– Így nem igazán tudok, hogy nézel – magyarázkodott írónk.
Annyira kínos. Így már muszáj lesz írnia valamit, pedig azt tervezte, hogy bezárja a lapot és hagyja az egészet a francba.
– Ja! – a lány ellépett mögül és leült az asztal másik oldalára, így a laptop képernyője fölött nézhettek farkasszemet.
– Bocs… így jobb? – húzta fel egyik szemöldökét.
– Aha - felelte az írónk bizonytalanul megnyújtva az utolsó hangot.
Na, most már tényleg elő kell rukkolnia valamivel. Mennyire ciki lenne összecsukni a laptopot most, hogy azt mondta nem sokára írni fog? Muszáj lesz megerőltetnie az elméjét, de csak nem jött semmi használható.
Féloldalasan a lányra sandított, aki egy pillanatra se vette le róla tekintetét. Nem viccelt. Tényleg megvárja, amíg ír valamit.
– Egyébként te ki vagy? – ez a kérdés csak most jutott írónk eszébe. Valahogy eddig meg sem lepődött a lány jelenlétén, mintha magától értetődő lenne.
Az ismeretlen felnevetett.
– Én te vagyok – felelte. – Mármint egy sokkal viccesebb, kreatívabb és persze szebb kiadásban, de te vagyok - fejtette ki a kelleténél picit részletesebben a válaszát.
– Te én vagy? – írónk hangjában bizonytalanság csengett. Nem is tudta, hogy hogy érez ezzel kapcsolatban. Kicsit….furán? Talán. Valahogy mégis logikus volt és nem érte meglepetésként, hogy (ezek szerint önmagával) beszélgetnek.
– Aha – bólintott a lány.
– És miért vagy itt? – jött a következő kérdés.
– Írsz – mutatott a laptopra. Vékony csíkká préselt szája nem tudta eltakarni a kitörni készülő nevetést. Biztos jól szórakozott a fehér oldalon, amire a jelek szerint, éppen írnak.
– És? – értetlenkedett az írónk, mire a lány felsóhajtott, és a kezébe temette az arcát.
– Nem érted, ugye? – két ujját szétfeszítve pillantott ki írónkra, aki megrázta a fejét.
– Segítek! – tápászkodott fel a lány helyéről és újból írónk mögé lépett, így már ketten bámultak az üres felületre.
– Na, mi baj? Miért nem kezdesz el írni? – érdeklődött.
Írónk elszégyellte magát. Tudta, hogy butaság, ahogy érez. De mégis, csak ezért nem írt még egy szót sem, a lehetőségekkel teli történetbe, mert félt. Félt, hogy nem lesz elég jó. Félt, hogy unalmas lesz, amit kiad magából. Félt, hogy nevetni fognak rajta, amiért egy ilyen szemetet ad ki a kezei közül. De mégis kinek mondhatta volna el ezen a világon az érzéseit, ha nem saját magának?
– Nem merek – sütötte le a szemét. Azzal, hogy kimondta még igazibbá vállt. A kudarc tartotta rettegésben.
– Nem mersz? – most a lány értetlenkedett. Mit lehet ezen annyira csodálkozni? Nem félhet az ember, hogy rossz amit csinál? Ez olyan hihetetlen volna?
– Mégis mitől? – ráncolta a homlokát a lány.
– Hogy felesleges. Nincs semmi értelme. Senkit sem érdekel és senkire sincs hatással. Unalmas és béna – fakadt ki írónk. Annyi ideje volt már mindez benne. Annyi ideje fogalmazódott, hogy egy hatalmas vasköpenyt kovácsolt a vállára, borút vonva a fejére.
Mi van ha semmi értelme?
A lány egy rövid ideig emésztette a hallottakat.
– Nézd… azt nem fogom mondani, hogy nincs mitől félned. Nem tudhatom, hogy milyen lesz az, amit írsz. Hogy kinek fog tetszeni és kinek nem. Nem is várhatod el, hogy mindenkinek tetsszen vagy azt, hogy az összes papírra vetett mondatod egy külön műalkotás legyen. Nem tudom, mi lesz azután, hogy megírtad. Abban azonban biztos vagyok, hogy amíg Te szereted csinálni és amíg a Te életedre hatással van, addig bárminek van értelme, ami innen – ujjával óvatosan kocogtatta meg írónk halántékát – odakerül – mutatott az üres lapra.
– Ha akárcsak egyetlen emberre hatással van az írásod, akkor már megéri. Még akkor is, ha az az ember te magad vagy.
-Carmen
Katt a képre
Megjegyzések
Megjegyzés küldése